– Pfű, ezt is megúsztuk! – pattant fel Borbon, és a sötét bejáratot kémlelve azonnal védekező állásba csapta magát, várva, hogy a lény, aki a sok száz mázsás torlaszt kifordította, előrontson.
De behemót óriás vagy tűzokádó sárkány helyett először egy halk vinnyogást hallottak, majd egy fura fekete lény settenkedett elő az alagútból.
– Ez meg mi a csuda? –  eresztette le a kardját Borbon, mert az előmerészkedő bestia a méretét tekintve messze nem volt óriás, lévén alig nagyobb egy macskánál. – Ez döntötte volna ki a bejáratot?
– Azt nem tudom, komám, de a frászt azt biztos rám hozza azzal a kecske szemeivel – rázkódott össze idegesen Rongyi lovag. – Mi van, ha ez a fekete izé csak a segéde annak, aki kibontotta az üvegfalat? Mi van, ha az igazi szörnyeteg odabent röhög rajtunk, és a megfelelő pillanatot várja, hogy ránk rontson? Mi van, ha kormos kis barátja csak azért kell, hogy elaltassa a gyanakvásunkat?
– Mondasz valamit, Rongyi komám – helyeselt a mackóvitéz, és újra felemelte a kardját.
De Misó lovag nem látszott idegesnek.
– Nyugi, vitézek!... Ez egy csőszgörény.