Egy óra múlva, miután a királykisasszony végzett a közös "tetoválással", a három lovag elégedetten ballagott le a pókmasina által leeresztett fémpallón, majd hosszan integetett a zakatoló zajjal távolodó furcsa jármű után. Miután egyedül maradtak, Borbon Rongyi mellkasára mutatott.
– Ügyes keze van ennek a Csunyimunyinak – mondta elismerően, miközben végighúzta a mancsát a társát díszítő, három kardot ábrázoló hímzésen.
– Szerintem is – helyeselt az alvókavitéz. – Te mit gondolsz erről, Misó komám?
De a robotvitéz gondolatai láthatóan nem az őket díszítő kardokon jártak. Fontoskodva körülnézett, majd az Üveghegy aljában ásító sötét bejárat felé intett.
– Gyerünk, vitézek! Nincs idő késlekedésre! Nyunyó hercegnőnek szüksége van ránk! – kiáltotta, de megindulni már nem tudott, mert a mélyből egyre erősödő morajlás hallatszott, és ezzel egy időben a föld rázkódni kezdett a lovagok talpa alatt.
– Óóóó... – sápadt el Rongyi lovag, és fejét kapkodva keresett valamit, amibe megkapaszkodhatna, de szerencsére a remegés csak pár pillanatig tartott, így támasztékra nem volt szükség.