– Ezt megúsztuk – fújt nagyot Borbon, de korai volt az öröme.
Bár mindenkinek úgy tűnt, hogy a földrengés érintetlenül hagyta az Üveghegy bérceit, ez korántsem volt így! Hogy mennyire nem, az akkor derült ki, amikor néhány másodpercnyi csönd után hirtelen éles, csikorgó zaj hallatszott, és úgy tíz emeletnyi magasságban egy hatalmas tábla levált a hegy oldalából. A szökevény üvegdarab egyre gyorsulva szánkázni kezdett lefelé, és a végén hatalmas döndüléssel beleállt a földbe, nem messze a megrökönyödött lovagok előtt.
– A plüssmackóját neki, ha két perccel hamarabb jövünk, akkor nekünk annyi – suttogta Rongyi lovag elkerekedett szemekkel.
– De nem jöttünk, komám – csapta hátba, mintegy bátorításul, a barátját Misó. – A probléma inkább az, hogy hogyan jutunk át ezen az új akadályon. Ugyanis, ha jól látom, a lehulló üvegtábla úgy zárja el a bejáratot, mint egy páncélszekrény ajtaja. Egy méter vastag, tökéletesen illeszkedik, ráadásul ezen még nyitószerkezet sincs.
– Most mit csináljunk? – jajdult fel az alvókavitéz. – Feketeszív ezalatt már Nyunyó hercegnő várához közeledik!
– Áttörünk! – mordult fel Borbon, azzal odasietett az üvegtorlaszhoz, és vadul püfölni kezdte.
– Állj le, komám! – kiáltott rá Misó. – Egy méter vastag, most mondtam.
A mackóvitéz csalódottan engedte le a kezét.
– Akkor? Van valami terved?
– Hmm... hadd gondolkozzam – villogtatta meg a szemét a robotvitéz, miközben mozdulatlanná dermedve sorra vette a lehetőségeket.