Hogy miért?
Mert a terem gyönyörű volt!... Mit gyönyörű, lélegzetelállító! Az alagutaktól eltérően nem homályos szürkület uralkodott benne, hanem kékes derengés, ami a plafonjába és a falaiba ágyazódott milliónyi, kéken pislákoló drágakőnek volt köszönhető. Az egész terem úgy nézett ki, mintha a csillagos ég borult volna rá a bámészkodóra, karnyújtásnyira hozva az éjszakai égbolt csodáit. A vitézek álmélkodva forgatták a fejüket, és ki tudja, meddig csodálták volna a lenyűgöző égi panorámát, ha nem ötlik szemükbe a terem távoli sarkában fénylő díszes aranytrónus. De mivel a szemükbe ötlött, kíváncsian közelebb merészkedtek.
Aprólékosan kidolgozott mintáival, vakító csillogásával maga a királyi ülőalkalmatosság is impozáns volt, de a szemlélődő tekintet szinte csak átsiklott rajta, mert a trón nem volt üres. Egy leány ült benne.
Bár a vitézek csak oldalról láthatták, mert a székben ülve a szépség a jobb orcáját fordította az érkezők felé, de ez is elég volt ahhoz, hogy lássák, a világ legszebb teremtésével van dolguk. A három lovag szavát vesztve, némán csodálta a leányt, aki egyenes háttal és tágra nyílt szemmel ült a trónuson, láthatóan ügyet sem vetve az őt figyelő betolakodókra.
– Alszik? – bökte meg Rongyi Borbont.
– Nyitott szemmel? Aligha. Biztos gondolkodik valamin – suttogta a mackóvitéz.
Misó azonban megrázta a fejét.
– Nem hiszem, komák. Nehéz úgy gondolkodni, ha valaki jéggé van fagyva.

27 nap múlva folytatjuk...

Ne felejtsd, minden megosztás számít! Gyerünk, oszd meg ezt a mesét, és a hálánk nem marad el!

Mire emlékszel a meséből? Tesztelt magad! Mesekvíz!

A Robotkirályon ilyen klassz meséket találsz. Folytassuk?