– Ennek meg mi baja? – csodálkozott Rongyi.
– Tudja a fene! Lehet, hogy patkányt érez.
– Aha... Akkor most mi lesz?
– Megvárjuk, amíg levadássza, aztán megyünk tovább.
De a vitézek pechjére a csőszgörénynek más terve volt.
– Ide! Befelé! – morogta, és az orrával a nyílás felé bökött.
A lovagok meghökkenve lestek be a szabálytalan alakú résbe, de csupán csak annyit láttak, hogy onnan kékesen derengő fény árad kifelé.
– Ide? – nézett Rongyi lovag először a nyílásba, majd utána a csőszgörényre, aki erre még jobban vicsorogni kezdett, és a nyomaték kedvéért újra rámordult a megilletődött vitézekre.
– Ide! Befelé!
– Izé... Kedves görény úr! Az a szerény véleményem, hogy nem lesz igazán jó kesztyű az arcomból... – próbálkozott Rongyi, de mivel a csőszgörény tűhegyes fogaival felé kapott, jobbnak látta követni Misót és Borbont, akik addigra már eltűntek az oldaljáratban. Az alvókavitéznek, csakúgy, mint társainak, kicsit le kellett hajolnia az alacsony és körülbelül öt méter hosszú mellékág megtételéhez, de ezért a kényelmetlenségért bőven kárpótolta őt az, ami odabent várta. Nem csoda, hogy a vitézek hosszú percekig szótlanul bámulták az eléjük táruló látványt.