Aki járt már az Üveghegy alatti tárnákban, az tanúsíthatja, hogy milyen leírhatatlan mély csönd honol ott. Nincs szélzúgás, se levélzizegés, mint ahogy nincs madárcsicsergés, se bogárzümmögés. Csak a süket csönd, ami, gondolnánk naivan, eltompítja, megnyugtatja a tárnákban bolyongókat. De nem is tévedhetnénk nagyobbat! Általában ennek pont az ellenkezője történik, és a hívatlan látogatók felzaklatva, hanyatt homlok igyekeznek kifelé. Ha pedig esetleg mégsem, akkor a csőszgörények megjelenése szokta ebbe az irányba ösztökélni őket.
De az aznapi behatolók már találkoztak a fekete lények egyikével, és a csöndet sem tudták magukba szívni, hiszen ők maguk űzték azt messzire, ahogy kétségbeesetten trappoltak az előttük osonó csőszgörény nyomában. A viszonylag apró, mindamellett igencsak fürge szerzet olyan magabiztosan kanyargott ide-oda az alagutakban, mintha egy térképet követett volna. Néha ugyan megállt, hogy követői egy-egy elágazásnál beérjék, de utána ugyanolyan fáradhatatlanul és tévedhetetlenül folytatta a loholást, mint annak előtte.