Több órás rohanás után Borbon és Rongyi kifulladva, míg Misó egykedvűen állt az Üveghegy alagútjának végén, nem sokkal a kijárat előtt, amin keresztül éles napfénypászma vágott be a folyosó homályába, láthatóvá téve az abban lebegő milliárdnyi apró por- és üvegszemcsét. A csőszgörény előttük állt, és még csak nem is lihegett.
– Állítsátok meg Feketeszívet! A saját érdeketekben! – mondta, majd rövid vinnyogás után még hozzátette. – Most pedig sipirc! Mert különben...
– Lerágod az arcunkat, és kesztyűt csinálsz belőle? – kérdezte Rongyi lovag elhaló hangon.
– Ugyan! Miért csinálnék olyat?
– Hű, ez nagy megkönnyebbülés a számunkra!
– Most inkább sapkához van kedvem – morgott fenyegetően a fekete bestia.
Rongyi nagyot nyelt.
– Vitézek, szerintem azt akarja, hogy menjünk.
– Szerintem is – egyezett bele Misó lovag, és sorban mindhárman kiléptek a napfényre. A csőszgörény pár pillanatig még bámult utánuk, majd megrázta a fejét, vinnyogott egy panaszosat, és nesztelenül elosont.