Rongyi lovagot határtalan öröm járta át. Szeretett volna lelkendezve felkiáltani, hogy a leány mégis él, hogy szól hozzá, de nem tudott. Csak bénultan állt ott, és némán hallgatta, ahogy a leány újra megszólal, miközben a szája és szeme ugyanúgy csukva van, mint eddig. Rongyi csak a szépséget körülölelő ragyogás hullámzásából tudta, hogy ő az, aki beszél.
" – Hozd el nékem a bűvös távirányítót, hős vitéz, csak az segíthet rajtam! Kiolvaszt, és megvéd a rettenettől, ami körülöttem ólálkodik. Siess, már nincs sok időm!... Jaj, még egy dolog! Ne bízz senkiben! Még a társaidban sem!"
Azzal a ragyogás kihunyt, és Rongyi agya ugyanolyan hamar tisztult ki, mint ahogy korábban eltompult. Az elfordult barlang egy szempillantás alatt visszacsúszott a helyére, amitől az elbizonytalanodott alvókavitéz egy pillanatra megtántorodott, de miután visszanyerte az egyensúlyát, óvatosan visszapillantott a lányra. Az mereven és kifejezéstelen arccal ült, mint addig, és nyoma sem volt körülötte a tompa ragyogásnak.
– Ne bámuld már, Rongyi komám! Azzal nem segítesz! – kiáltott rá Borbon lovag, aki akkor mászott be a hasadékba. – Gyere, mert Misó képes, és itt hagy minket.