Azzal Misó vetett egy utolsó pillantást a díszes trónusra, majd határozott mozdulattal megfordult, és elindult az aranyszínű rajzok alatti hasadék felé.
– Gyerünk, komám! Most nem tehetünk érte semmit! Kövessük Misót! – vágta gyengéden hátba Rongyit Borbon lovag, mielőtt a robotvitéz nyomába eredt.
Az alvókavitéz sóhajtott egy keserveset, és még egyszer utoljára visszanézett a fagyott szépség gyönyörű, ám kifejezéstelen arcára, aki továbbra is a terem falát bámulta.
– Ha oldalról nézve, jégbe fagyva ilyen elbűvölő vagy, vajon milyen lehetsz élettel telve? – tépelődött magában, miközben letörten a társai után indult.
Illetve csak indult volna, mert hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába. Lábai és karjai ólomnehezekké váltak, miközben társai, a barlang, az aranyszínű ábrák mind-mind elmosódtak. Rongyi lovag tudatában volt annak, hogy nem mozdul, mégis úgy érezte, mintha az egész barlang megfordult volna körülötte, és a díszes trónus lassan bekúszik eléje. Furcsa módon, miközben mindent homályosan látott, a trón és rajta a leány elképesztő élesen jelent meg előtte. Az alvókavitéz áhítattal figyelte a látomást, majd azt, ahogy a leány körül tompa ragyogás jelenik meg, ami lüktetni kezd. A jégbe fagyott szépség beszélt hozzá!
"– Segíts rajtam, hős lovag! Benned van minden reményem!"