"... amikor elérkezik az időt, az Üveghegy áthatolhatatlan bércein túlról csillogó, repülő szekéren három lovag érkezik, hogy megszabadítsa a háromfejű, ötszemű mókusemberek népét az óriás kismalac karmai közül."

Misó, Borbon és Rongyi lovag egymásra néztek, miközben fuldokolva próbálták elfojtani a nevetésüket, ami végül csak kirobbant belőlük.
– Felség, most komolyan? Még ha üvegrakétánkra ráhibázott is ez a Pletykazsák, akkor sem találkoztunk háromfejű, ötszemű mókusemberekkel, pláne nem óriás kismalaccal.
A vitézek könnyeiket törölgetve dülöngéltek a helyükön, amikor Csunyimunyi dörgedelmes hangon megszólalt.
– A háromfejű, ötszemű mókusemberek a szomszédos királyság lakói, akikkel régóta jóban vagyunk. Az óriás kismalactól pedig én szabadítottam meg őket nemrégiben, miután építettem egy szerkezetet, ami egy átalakított elektroserpentyű kvantumproton-sugarával lekicsinyítette a szörnyeteget.
– Zseniális! – rebegte Mufurc, aki valószínűleg egyedül értette, hogy miről beszél a tudós királykisasszony. Azonban nem mindenki volt elájulva Csunyimunyi tettétől.
– Azért arról se feledkezzünk meg, hogy előtte te kísérleteztél a nagyító sugárral, amivel óriásira növesztetted szerencsétlen jószágot – szólt közbe gúnyos hangon Kamilla.
Csunyimunyi királykisasszony zavartan köszörülte meg a torkát.
– Khm... Az baleset volt! A kismalac rosszkor volt rossz helyen!... De mindegy, nem ez a lényeg. Folytathatnám? – nézett a királykisasszony szigorú szemekkel a húgára és az elcsendesedett lovagokra.