Terkáék megérkeznek az Idő vízalatti barlangjához, ahol tengeralattjárójukkal az elnyűtt famóló mellé navigálnak. Nyunyó meg sem várja, hogy megálljanak, hanem egy nagy szökkenéssel átugrik a stégre, és kiabálva rohan a barlanglakás felé.
– Idő komám, hol vagy? Szükségünk van rád!
A kis rongybaba eltűnik az ajtó mögött, majd kisvártatva velőtrázó sikítás rezgeti meg a sós levegőt. Terka lélekszakadva a bejárathoz szalad, de ott összeütközik a rongybabájával, aki ijedten hátrál kifelé.
– Meneküljünk, Terka! A lávaóceán már az Idő szobájában van!
Terka meghökken.
– Micsoda? Erre kíváncsi vagyok!
Azzal besiet a nappaliba, ahol egy fiatal fiúba botlik, aki a falat beborító hatalmas tévé előtt dörzsölgeti a szemét. A képernyőn egy vulkánkitörés képei látszanak, mindenfelé fröcskölő lávával.


Terka megkönnyebbülve kiált ki Nyunyónak.
– Nyugi, ez csak a tévé! Bejöhetsz!
A kis rongybaba óvatosan bearaszol, fújtat egy nagyot, majd a fiúra támad.
– A frászt hoztad rám, Idő komám!
– Sajnálom, Nyunyó, de szeretem nézni a vulkánokat.
– Miért?
– Mert megnyugtatnak, és könnyebben alszom el.
– Mi?... A tűz köpködése téged elaltat? Komolyan?... Furcsa szerzet vagy te, Idő komám!... Na mindegy, ez egyébként pont kapóra jön, mert a lávával kapcsolatban van egy nagyon fontos kérdésünk.
Az Idő felélénkül.
– Nocsak, mi lenne az?
– Kíváncsiak vagyunk, és itt elsősorban magamra gondolok, hogy tényleg lávaóceán van alattunk?
Az Idő szeme felcsillan.
– De jó kérdés! Ti mit gondoltok?