– Jesszus, Marci, de megijesztettél!... Olyan csendben lopóztál be a konyhába, hogy a kovászos uborka is majdnem kiesett a kezemből!... Nem kérsz egyet?!... Valamiért úgy megkívántam!... Miért van nálad az a három baba?
– Ezek rettenthetetlen vitézek, Anya, nem babák!
– Jaj, ne haragudj. És mi dolguk errefelé a nemes vitéz uraknak?
– Kérdezni jöttek, szépséges Konyhatündér!
– Kicsoda?... Oh... ja, hogy én?... Hát persze... Mondjátok hát kérdéstek, messzi földről érkezett lovagok!
– Hogyan lehet legyőzni a zombitündéreket?
– A zombitündéreket?????
– Igen, nemes tündérhölgy.
– Mi a csudát néztél már megint a tévében, Marci? Akármi is volt, többet nem nézheted! Még hogy zombitündérek...
– Anya, ma még nem is tévéztem!
– Biztos?
– Becsszó!
– Hát, jól van... Szóval zombitündérek... Jézusmária... Egyébként honnan tudod, hogy le kell őket győzni? Biztos, hogy gonoszak?
– Elrabolták az aranyszívű Pincur kishercegnőt!
– Lehet, hogy okkal tették, nem?
– Hm... erre nem is gondoltam... Igazad lehet, Anya! Köszi!
– Szívesen. Nem kérsz egy kis kovászos uborkát?
– Nem.
– Sok benne a C-vitamin!
– Akkor sem!... Ez lesz a vacsora?
– Ugyan, dehogy! Lepcsánkát csinálok, most reszelem hozzá a krumplit.
– Az klassz! Szia!