A Barnaszakállú Varázsló, mint mindig, a Kisasztal fennsík melletti kényelmes kunyhójában ücsörgött, és egy különös szerkezetet javítgatott. Annyira elmerült a munkájában, hogy észre sem vette a vitézeket, és csak akkor nézett fel réveteg szemeivel, amikor azok illendő módon üdvözölték.
– Köszöntünk, mágusok legnagyobbika, bölcs Barnaszakállú Varázsló! Kérdezni jöttünk hozzád.
– Mondjátok, fiaim, ha tudok, segítek.
– A zombitündérek kastélyából kell kiszabadítanunk az elrabolt aranyszívű Pincur kishercegnőt. Tudsz-é nekünk olyan csodafegyvert adni, ami legyőzi a gonosz bestiákat?
Hej, elkomorult a Barnaszakállú Varázsló arca! Letette a kezében tartott csillogó varázsholmit, amit a különös szerkezetből húzott elő, és nagyot sóhajtva válaszolt.
– Halálos küldetésre vállalkoztatok, legények. A zombitündéreket nem lehet legyőzni! – mondta, és fejét szomorúan csóválva újra a szerkezet fölé hajolt.
Meghökkentek a vitézek, s életükben talán először tanácstalanság költözött a szívükbe, de szerencsére a Barnaszakállú Varázsló ekkor hirtelen újra felemelte a fejét.
– Hacsak...