– Nyugalom, Borbon vitéz, nem bántott senki!
– Biztos?
– Biztos. Annyi történt, hogy a zombitündér barátaim, akik az egyik pillanatban még nevetgéltek és beszélgettek velem, a következőben már úgy álltak itt, mintha élettelen márványszobrok lennének. Attól félek... attól félek, hogy...
Aranyszívű Pincur kishercegnő hangja itt elcsuklott, a kezébe temette arcát, és keservesen zokogva fejezte be a mondatot.
– ...megöltem őket!... Brühühü...
Rongyi és Borbon azonnal vigasztalni kezdték a megtört hercegnőt, míg Misó áramköreit megfeszítve gondolkozott egy ideig. Szerencsére nem hiába, mert hirtelen odasétált a könnyes arcú szépséghez, az egyik fémujjával elcsent egy könnycseppet az arcáról, és rácsöppentette a legközelebb álló zombitündér-szoborra.
Tágra nyílt a szemük a vitézeknek, de legfőként az aranyszívű Pincur kishercegnőnek, mert a következő pillanatban a szobor megrepedt, és a repedésen át vakító fehérség áradt kifelé: a rút külsőben megbúvó igazi tündér fénye!