Pincur kishercegnő ezt látva boldogan felsikoltott, felpattant az arannyal futtatott királynői trónról, és a teremben körbeszaladva minden zombitündérre csepegtetett a könnyeiből, amik akkorra már az öröm könnyei voltak. Amikor végzett, lihegve és az izgalomtól remegve várta, hogy a megrepedt zombiburkok lehulljanak, és barátai előbújjanak igazi valójukban.
– Mi a baj, vitézek? Miért nem törnek össze ezek a csúf zombihéjak, és engedik szabadon a tündéreket?
– Attól félek, felség, hogy a hosszú évek alatt a zombiburok annyira rákeményedett a tündérekre, hogy saját erőből nem képesek megszabadulni tőle.
– Akkor hát segítsetek nekik, nemes vitézek, s a hálám nem marad el! – sikoltotta a kishercegnő, és odaszalad az egyik alakhoz, majd pici, gyönge ujjacskáit a résekbe dugva próbálta lefeszíteni a burkot.
Borbon lovag azonban megfogta a kishercegnő karját, és gyengéden odébb tolta.
– Hagyja ezt ránk, felség! – mondta, majd elővette kardját, és egy hatalmas, és tűpontos csapást mért az alakra, amitől a zombitündér héja rögvest ketté hasadt, és belőle egy gyönyörű tündérlányka röppent elő.
No, ezt látva Misó és Rongyi sem volt rest, szaporán aprítani kezdték a zombialakokat, sorra kiszabadítva a bennük raboskodó tündéreket.