– Nem!... Dehogy!... Álruhát öltött, és egymaga járni kezdte az emberek földjét, hogy találjon valakit, aki egy csöpp szeretet is érez a népe iránt. Mert ez volt a szörnyű titok: egy csöpp szeretet feloldotta volna az átkot.
– Ahaaa!
– De hiába járta a királynő a emberek városait, falvait, és tanyáit, mert mihelyst kiderült róla, hogy zombitündér, nemhogy szeretet, hanem azonnal megvetés és gyűlöletet kapott. Egy hosszú év után végül feladta a hiábavaló vándorlást, és a kiábrándult királynő hazatért a kastélyába, ahol egy végső, kétségbeesett döntést hozott.
– Mégis mit, felség? – néztek tanácstalanul a vitézek.
– Hát elraboltatott engem!
– Ahaaa!
– Azt hittem, ez egyértelmű, vitézek!... Na mindegy!... Egy kis csapat éjnek idején belopódzott a palotánkba, álomporral elaltatott, és a kastélyukba hozott engem. Itt a zombikirálynő biztosított arról, hogy ha kívánom, bármikor visszavisznek a szüleim kastélyába, de ha van kedvem, akkor meghallgathatom a történetüket, és eltölthetek velük pár napot. Eleinte nagyon féltem, mert emlékeztem a rémtörténetekre, amiket róluk mesélnek, de aztán hozzászoktam különös fizimiskájukhoz, és kezdtem egyre jobban éreztem magam közöttük. Egészen a mai napig, amikor is megtörtént a baj.
– Miféle baj, felség? Bántották kiskegyedet?... Látjátok, vitézek, én megmondtam, hogy ne teketóriázzunk, hanem rontsunk be, és hányjunk kardélre mindenkit, aki az utunkba áll! Én megmondtam, ugye?