A sárkányzsiráf láthatóan meghökkent.
– Miket hordasz itt össze? Nem faltam fel senkit!
– Pedig úgy hírlik!
– Hát rosszul hírlik!
– Akkor csak simán elintézted őket! – mondta a mackóvitéz, és látványosan elhúzta a mutatóujját a nyaka előtt.
– Dehogy is!... Illetve...
– Aha... tudtam!
– Az szerencsétlen baleset volt! Egy nagyon öreg lovag érkezett egyik este a barlangomhoz, és amikor dühösen kirohantam, véletlenül megbotlottam, és elterültem előtte a földön, mint egy zsák. Ettől viszont szegény úgy megijedt, hogy ott helyben szívrohamot kapott, és meghalt.
– Te pedig felfaltad!
– Ugyan dehogy! Annyira sajnáltam, hogy napokig enni sem tudtam. Egy óriási tölgyfa mellett temettem el, azóta is gondozom a sírját.
– Hiszi a piszi!
– Pedig így van. Amúgy a barlangomhoz érkező lovagok többségének elég volt, ha bentről kiordítottam, és már ott sem voltak.
– És aki maradt?
– Azok akkor inaltak el, amikor kiballagtam, hogy megnézzem ki fia-borja háborgat már megint.
– De ezek a lovagok soha nem tértek vissza a városaikba. Ezt mivel magyarázod?
– Biztos szégyenükben elbujdostak, és meg sem álltak a királyság legtávolabbi sarkáig.
Misó elbizonytalanodott.
– Hmm... Érdekes, amit mondasz.