– Micsoda? – néztek mindketten a tündérkére.
– A bejárat!
Meghökkenve vizsgálgatjátok az Üveghegy fényesen csillogó üvegtábláit, de egy nem sok, annyi bejáratot sem láttok.
– Ne haragudj, pöttömke, de mi nem látunk semmilyen nyílást az üvegtáblákon.
Alighogy ezt kimondod, a tündérleány eltátja a száját, és tágra nyílt szemekkel bámul rátok. Megbököd Nyunyót.
– Valami rosszat mondtam?
De mielőtt a babád válaszolhatna, a tündérke felvisít, majd elhaló hangon suttogni kezd.
– Szupper!... Erdőhőse Terka tudja a nevem!... Szuper! Szuper! Szuper!
– Ráhibáztam! – súgod oda Nyunyónak úgy, hogy Pöttömke ne hallja, majd mosolyogva nyugtatni kezded az apró teremtést. – Jól van, jól van, de éppen a bejáratról beszéltél.
– Lépjetek oldalt hármat! – jön az utasítás a tündérlánykától.
Szót fogadtok, miközben óvatosan kikerültök két, virágokkal dúsan benőtt hosszúkás dombocskát, majd oldalról újra ránéztek az Üveghegyre, és azonnal megpillantotok egy baljósan sötétlő, keskeny rést ott, ahol az üvegtáblák egymásra csúsznak.
– Ott a bejárat! – mutat rá diadalmasan Pöttömke. – Már csak az a kérdés, hogy hogyan juttok be anélkül, hogy összevissza vagdalnátok a kezeteket.
Meghökkenve néztek a kis tündérre, mire az folytatja.
– Ahhoz, hogy beszuszakoljátok magatokat az igen csak szűk bejáraton, a kezeteket is használnotok kell, ami közben óhatatlanul megvágjátok magatokat az üvegtáblák éles peremével.
– Ez igaz – mondod elgondolkozva.
– Kivéve, ha valamit ráhúzunk – derül fel Nyunyó arca némi töprengés után.
– Mire gondolsz?