Már éppen leszidnád Hófehérkét, hogy nincs időd az ilyen buta játékokra, amikor a feje mögül váratlanul az a tündérlányka röppen elő, aki előkerítette nektek a barátotokat.
– Én voltam, aki szólt, csak úgy belegabalyodtam Hófehérke sörényébe, ahol eddig utaztam, hogy alig tudtam kiszabadítani magam – mondja a kis potyautas zihálva. – Gyertek, megmutatom, hol a bejárat!
Azzal válaszra sem várva elszáguld az Üveghegy irányába, ti pedig sietősen a nyomába eredtek.
– Nem semmi – tátod el a szádat a látványtól, amikor kiléptek a fák közül, és megpillantod az Üveghegyet közvetlen közelről, a maga teljes valójában.
– Pont amilyennek gondoltam – suttogja Nyunyó lenyűgözve.
A földből több emelet magas, átlátszó üvegtáblák állnak ki, szabálytalan élükön szikrázik a napsugár. Mögöttük, csak ha lehet még magasabban, újabb vastag üvegtáblák tornyosulnak. És ez így folytatódik egészen addig, amíg a vége el nem tűnik a felhők fölött.
– Milyen magas? – kérded a tündérlánykát.
– Ki tudja? – rántja meg a vállát az apróság, miközben kis fejét ide-oda forgatja, mint aki nagyon keres valamit. Egy perc után megkönnyebbülve felkiált. – Megvan!