Az oldalajtókkal bőségesen megszórt folyosó, amibe a lopakodó vitézek jutottak, a lépcsőfeljáróhoz képest fényárban úszott, hála a plafonról világító apró lámpácskák sorának. Borbon odalopakodott az egyik ajtóhoz, belesett a rajta lévő kis ablakon, majd örömében majdnem felkiáltott. A lakályosan berendezett szobácskában egy asztalka, egy szekrény, és egy ágy osztozott a szűk helyen, és ez utóbbiban, virágmintás paplan alatt, egy kis sárkánycsemete aludt békésen, miközben felváltva horkolt a három fejével.
– Itt az egyik sárkánygyerek! –  súgta oda a mackó fojtott hangon Misónak.
– Itt egy másik! – válaszolt a robotlovag, aki a következő ajtó előtt leselkedett.
A két vitéz ezután minden ablakocskán bekukkantva végigloholt a folyosón, mígnem végül az utolsó ajtónál Misó megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Itt van Rongyi! Ő is alszik, mind a többiek!
– Akkor használd újra a zártörő tudományodat, Misó komám – suttogta Borbon.
A robotvitéznek nem kellett kétszer mondani, azonnal a zárhoz hajolt, de amikor az ujját a kulcslyukhoz illesztette volna, a folyosón kialudtak a fények.