Misó és Borbon egy nehéz tölgyfa asztal egyik oldalán fészkelődtek, és ellenséges pillantásokkal méregették a leányt, akinek egy fehér kötényes szolgáló éppen teát töltött egy aranycirádákkal nagyvonalúan felcicomázott porcelánkancsóból. A mackóvitéz türelmetlenül horkantott egyet, és maga elé húzta gőzölgő csészéjét, miközben bizonytalanul megtapogatta a száját.
– Nem éjszem a nejvemet – nézett szemrehányóan a leányra.
– Ne aggódj, elmúlik – mondta az, és hörpintett egyet a teájából.
Misó komoly arccal nézett a kedélyesen teázgató vendéglátójukra.
– Nem tűnsz olyannak, mint aki sárkánygyerekeket rabol.
– Mert nem vagyok olyan.
– De mégis elraboltad őket! Az előbb mondtad!
– Igen, mert muszáj volt.
– Na, ejje kívánszi vadok! Miéjt, te ájnok szöjneteg? – selypegte a mackóvitéz.
– Mert csúnya vagyok – hajtotta le a fejét a leány.
Borbon és Misó meghökkenve nézett össze.
– Hááát, szok mindent vájtam, Miszó komám, de esztet nem!
– Nem tűnsz csúnyának – mondta Misó.
– De én tudom, hogy csúnya vagyok!
– Szerintem meg nem. Ugyan kicsit nagyok a fogaid elől, és pisze az orrod, de egyáltalán nem vagy csúnya, hanem...
– Ocsmány!... Mondd ki nyugodtan!... Brühühü...