Csunyimunyi elgondolkozva simogatta Tivadar lámpácskáit, majd hirtelen Hiphopp mesterhez fordult, aki erre, ki tudja hogyan, azonnal felébredt.
– Ötszörös jutalmat a fiúnak, és adjatok alá egy lovat is, hogy mihamarabb hazaérjen az édesanyjához.
– Csak tripla jutalom jár, felség... – ellenkezett az ősz halántékú ceremóniamester, aki sóhajtva vette tudomásul, hogy rövid álma, amiben vidáman bégető aranyszőrű bárányokat terelgetett egy lélegzetelállítóan zöld fennsíkon, lassan tovatűnik.
– Tudom, de a fiú olyan értékes információkkal szolgált, hogy megérdemli. Gyerünk, Hiphopp, intézkedj! Addig én utánajárok, hogy ez a másik társaság is tud olyan hasznos lenni, mint ez az egyszem parasztlegény.
Hiphopp sietve kitaszigálta a hevesen hálálkodó fiút az oldalajtón, miközben Csunyimunyi letette Tivadart a trónra, és a fiútól kapott aranyos hengert vizsgálgatta.
– Elképesztő! Sokkal kisebb, mint gondoltam.
– Tivadarba szánod? – szólalt meg ekkor egy mély hang.
Mindenki Szingli legényére nézett, akire gazdája elfojtott hangon azonnal ráförmedt.
– Hogy képzeled, hogy megszólítod a királykisasszonyt! – mondta, majd sietve Csunyimunyihoz fordult. – Bocsáss meg neki, felség!
– Hagyd csak, lovag! Kérdezni nem bűn, a kíváncsiság pedig egyenesen erény ebben a kastélyban! És nem, nem Tivadarba szánom, hanem... – nézett a királykisasszony a kérdezőre, de befejezni már nem tudta, mert váratlanul távoli morajlás hallatszott, amitől az egész kastély remegni kezdett. A trónterem csillárjain idegesen összekoccantak az üvegdíszek, sőt még a nehéz, tölgyfából faragott királyi trón is nyikorogva felnyögött.