A teremben mindenki felkapta a fejét, és Tivadarra lesett (kivéve talán Hiphopp mestert, aki nyitott szemmel elaludt), arra számítván, hogy a masina felbőg, mint egy tűzoltósziréna. De az továbbra is csendben kuksolt Csunyimunyi kezében.
– A csőszgörények tudnak beszélni? – képedt el a királykisasszony, miközben, biztos, ami biztos, finoman megrázogatta Tivadart, és óvatosan belefújt egyet-kettőt a szellőzőréseibe.
– I-i-igen – nyögte a fiú.
– Miket mondtak?
– Hát, azt, hogy "Kövess!" meg azt, hogy "Ne arra, te ostoba!".
– Csak ennyit?
– Először csak ennyit, kérem szépen. De elég volt ez is! Még a fogam is összekoccant, ahogy rám nézett azzal az arany szemével.
– Érdekes, úgy hallottam, hogy a csőszgörények szeme piros. A lovagok, akik találkoztak velük, legalábbis ezt mesélték.
– Nem t'om, kérem szépen, de abba' biztos vagyok, hogy az enyimé arany színű volt. Mármint az én csőszgörényem szeme. És ez hót biztos, kérem szépen, mert amikor megtaláltuk ezt a bűvös izét, akkor megint rám nézett, de úgy, mint aki a vesémbe akar látni. Ekkor szólalt meg újra azzal a csikorgó hangjával, kérem szépen, amitől még most is kiráz a hideg, ha eszembe jut.
– Értem... És mit mondott?
– Azt, hogy "Ez a bűvös elem, te kis majomivadék! Fogd, és húzzál el vele nagyon gyorsan, mert különben lerágom azt a sápadt arcodat, és kesztyűt csinálok belőle!"
– Hmm... Érdekes! Határozottan érdekes!... Azt mondta, kesztyűt?
– Igen, és hogy "Óvakodj a törpétől!".
– Mi?
– Még ezt is mondta. Hogy óvakodjak a törpétől.
– Milyen törpétől?
– Sejtelmem sincs, nagyságos királykisasszony!