A királykisasszony egyből felélénkült.
– Micsoda napunk van ma, Hiphopp! Ezek a vitézek meg fognak szépíteni, ráadásul még egy bűvös elemet is kapok. Mit szólsz?
– El vagyok ragadtatva! – sóhajtott a férfiú egykedvűen, mire Tivadar újra felvisított, de a királylány egy mozdulattal elhallgattatta.
– Reméltem is! Na, lássuk azt a fiatalembert!
A díszes oldalajtó újra kinyílt, és egy, a sapkáját gyűrögető parasztfiú somfordált be rajta.
– Mutasd, mit hoztál, fiú! – kiáltott rá Csunyimunyi.
A legényke a vállán átvetett szütyőjében kezdett kapkodva matatni, majd elővett egy apró, aranyosan csillogó hengert. A királykisasszony arcáról azonnal leolvadt a lekezelő mosoly, és olyan hirtelen ugrott fel, hogy a fiú ijedtében hátrálni kezdett.
– Nyugi, nem eszlek meg! – nyugtatta Csunyimunyi, miközben Tivadarral a kezében odasietett hozzá. – Honnan hoztad ezt?
– Az úgy volt, tetszik tudni, hogy gondoltam, én is körülnézek az üvegtárnákban, mert szegény édesanyám beteg, és sokba kerül az orvosság. Ezért egyik éjjel fogtam magam, és bemerészkedtem.
– Miért akkor?
– Mert olyankor nincs ott senki. A lovagok vagy a kocsmákban dorbézolnak, vagy az igazak álmát alusszák.
– És a csőszgörények? Nem támadtak meg? Nem üldöztek ki?
A fiú még erősebben kezdte gyűrögetni a sapkáját, majd tétován megszólalt.
– Tetszik tudni,... ők mutatták meg, hogy hol van.