A szólított úr intett az ajtónállóknak, akik kitárták a trónterem egyik díszes oldalajtaját, ahonnan négy komor alak masírozott be, egy fiatal fiút közrefogva.
– Nemes Hótgaz...
– Blablabla... – vágott közbe a királylány. – Hagyd az urakat beszélni, Hiphopp! Hadd adják elő, amiért jöttek.
Az egyik alak erre előlépett, mélyen meghajolt, majd a fiatal fiúra mutatott.
– Íme, a Hótgazdagréti család legkisebb sarja, Leopold, akit elbűvöltek a rólad szóló hírek, és szeretett volna személyesen találkozni veled.
– Vagy úgy! – mondta Csunyimunyi, majd királylányhoz egyáltalán nem illő módon előrehajolt, és a trónszék alatt kezdett matatni. A kis csoport ezt némileg megütközve figyelte, de ez a királykisasszonyt láthatóan nem zavarta, pláne, hogy sikerült előhúznia azt, amit keresett. A napvilágra került ezüstös színű szerkezetet az egyik karjára fektette, és zöldeskék szemét a fiúra szegezve lassan odatipegett hozzá. – Nos, Leopold, szépnek találsz engem?
A fiú zavartan elvigyorodott, és hangosan rávágta.
– Te vagy a leggyönyörűbb leány, akivel valaha is...
Nem tudta tovább mondani, mert a királylány kezében tartott masina hangosan felvisított, de olyan hangosan, hogy mindenki összerezzent ijedtében. Kivéve persze Csunyimunyit, aki elégedetten bólintott, miközben megsimogatta a szerkezet pirosan villogó lámpácskáit.
– Hát persze, hogy hazudsz! Mint mindenki! Eriggyetek a szemem elől!