Csunyimunyi, miután kibontakozott Mufurc karjaiból, elkerekedett szemekkel nézett a robotvitézre.
– Micsoda? Szenvedtek? Egész nap játszhatnak, ugrálóvárazhatnak, festegethetnek vagy amit akarnak. Az a kikötés, hogy esténként tíz percet sírniuk kell. Nem akarom kínozni őket, elvégre nem vagyok én szörnyeteg!
– Szörnyeteg vagy! – hallatszott ekkor egy csilingelő hangocska, és a műhely ajtaján, a vitézek legnagyobb megrökönyödésére a királykisasszony vágtatott be. Egyenesen saját magához rohant, ahol hangosan megismételte lesújtó véleményét. – Szörnyeteg vagy, Csunyimunyi!
A királykisasszony zavartan pillantott a vendégeire.
– Izé... Ez egy kicsit furcsán jött ki, de ne hallgassatok rá! Ő az ikerhúgom – szabadkozott, majd a jövevényre förmedt. – Mi van már megint, Kamilla?
– Most jövök a konyháról, ahol azt mondták, hogy tilos jégkrémet készíteniük a sárkánygyerekeknek.
– Igen, mert tönkremegy a foguk, ha sok édességet esznek.
– De muszáj, mert annyira szenvednek.
Csunyimunyi erre összecsapta a kezét, miközben az égre emelte az arcát, és mérgesen kifakadt
– Miért mondja mindenki, hogy szenvednek? Nem szenvednek!