Mindenki a trónterem végében nyíló dísztelen ajtóhoz masírozott, amit Csunyimunyi a nyakában lógó apró aranykulccsal nyitott ki. A tízszer tíz lépés nagyságú, munkaasztalokkal, tárolószekrényekkel megpakolt teremben példás rend fogadta a fejüket kíváncsian forgató vendégeket, akik, valljuk be, nem igazán tudták, hogy hová is kerültek.
Nem úgy Mufurc! A mogorva szolga arca úgy ragyogott, mint az óvodásé, akire véletlenül rázárták a cukorkás bolt ajtaját egész hétvégére, és úgy rohangált egyik asztaltól a másikig, mintha karácsonyi ajándékokat bontogatna.
– Mi ez? Csak nem egy turbópörgőmorgó?
– Az bizony!
– Ne már! Ez egy valódi elektroserpentyű?
– Mi más lenne?
– Szentséges sárkánytojáshéj! Az meg egy kobalthéj-vakargató?
Szó szót követett, és öt perc múlva Misó elégedetten mosolyogva, míg Szingi, Rongyi és Borbon elképedve nézte, ahogy Csunyimunyi és Mufurc élénk eszmecserébe merül az elektroserpentyűk titokzatos világáról, miközben kipirult arccal bámulják egymást. A vita hevében olykor-olykor még a kezük is összeért, amit eleinte zavart, de később már cinkos mosollyal vettek tudomásul.