– Íme, öt évnyi kutatás, próbálkozás és fejlesztés eredménye! A láthatatlan fátyol! – mondta büszkén Csunyimunyi.
A vitézek összezavarodva néztek egymásra.
– Hol, felség? – kérdezte Rongyi.
– Hoppá! Elfelejtettem kikapcsolni! – mondta a királykisasszony, és a kézikocsi húzókáján elfordított egy kallantyút, mire a másik kezében villódzva lassan testet öltött egy közönséges, világosbarna vászondarab.
– Ahaaa! – kiáltott fel Misó lovag. – Akkor te húztad a kiskocsit, és a lepel rejtett el előlünk.
– Úgy bizony!
– De minek kellett a szekérke? Nem lett volna egyszerűbb csak a láthatatlan vásznat használni?
– A kocsiban van az energiaforrás, ami a lepelhez kell.
– Ahaaa, a lepelnek energia kell ahhoz, hogy láthatatlanná váljon!
– Hajaj, de még mennyi! Olyan sok, hogy csak egy kiskocsiban fért el. Ezen változtathat a pici bűvös elem! – magyarázta Csunyimunyi, majd váratlanul összecsapta kecses kezecskéit, és jelentőségteljesen végignézett a lovagokon. – De most már elég a fecsegésből! Itt az ideje, hogy megszépítsetek!