– Gondolom a fejét veszik – vetette közbe Borbon lovag.
– Azt azért nem, de az az ötven botütés is elég, amivel kifizetik az illetőt. Egyébként nem fogjátok elhinni, de eddig még egyetlen eredeti, Üveghegy alól származó holmi sem került a csonkabércvári palotába!
– Ne már! Egy sem?
– Nem bizony! És ennek az az oka, hogy a csőszgörények mindenkit kiüldöznek az Üveghegy alatti járatokból – halkította le a hangját a vándor, mintha attól félne, hogy az említett lények meghallják, hogy róluk árulkodik.
Borbon felnevetett.
– Csőszgörények? Nem hangzanak félelmetesnek.
– Pedig azok, nemes lovag! Beszéltem bátor vitézekkel, akik ugyanezt gondolták, majd hanyatt-homlok menekültek ki a hegy alól.
– De miért?
– Mert a csőszgörények előbb csak a lábukat bökdösték, majd amikor nevetve elhessegették őket, és megpróbáltak még mélyebbre hatolni a hegy alatt, teljesen bevadultak. Állítólag nem fogta őket a kard, akárhogy vágták őket a vitézek. Volt, akiről az összes ruháját letépkedték, így szégyenszemre fegyver nélkül, pucéran kellett visszaoldalognia Üvegsziklavárra.
– Ejha! Vajon miért ilyen harciasak ezek a jószágok? A kicsinyeiket féltik talán?
– Erről csak mendemondákat hallottam, de állítólag a csőszgörények elvarázsolt ősi lények, akik azért vannak ott, hogy ne lehessen átkelni az Üveghegy alatt.