Borbon és Misó csodálkozva nézett össze.
– Miért baj az, ha valaki ezt szeretné?
– Ezt senki sem tudja.
Misó villogtatta egy picit a szemeit, majd megrántotta a vállát.
– Mindegy, amúgy sem terveztük átkelni a hegy alatt. Folytasd, jó vándor, mit találunk délen?
– Ott Sárkányvár büszke tornyai magasodnak, bár az utóbbi időben ezeken a tornyokon bús, fekete zászlók lengenek, a templomokban pedig szomorú imák zengenek. Úgy hírlik, hogy a városon félelem és rettegés lett úrrá.
Borbon és Misó meghökkenve kapta fel a fejét.
– Nocsak! Miért?
– Egy titokzatos rabló lopkodja a gyerekeket.
– Szent plüssmackó! A gyerekeket?
Ez utóbbit már a rongyszerzet szúrta közbe, aki éppen visszatért a közeli csalitosban tett rövid, de annál nagyobb megkönnyebbülést hozó sétájáról. A vándor szomorúan felsóhajtott.
– Így van, vitéz urak! A gyerekrabló éjjel jön, irgalmatlan, és ami a legrosszabb, láthatatlan. Semmi nyomot nem hagy maga után! A város őrsége sajnos tehetetlen, és mit mondjak, ez az egész érthetetlen! A legutóbbi hírek szerint eddig már öt gyermeket ragadott el a rejtélyes szörnyeteg.
Borbon lovag eddig komor ábrázatja hirtelen felderült.
– Kalandszagot érzek, komák! Irány Sárkányvár!