A vándor bizonytalanul újra felemelte a kezét.
– Üdvözöllek titeket, repülő üvegkastélynak furcsa utasai, kik e törhetetlen csodás gépezetben, mint égi förgetegben szálltatok le elénk!
A mackó udvariasan megvárta, míg a másik befejezi, majd mélyen meghajolt.
– Üdvözlünk téged, utaknak poros zarándoka! Mi az Üveghegy túlsó oldaláról repültünk ide eme csodás üvegrakétán, legyőzve a lehetetlent, hogy meglátogassuk a messzi Ismeretlent.
– Hihetetlen! – rebegte a vándor.
– Az bizony! Meg tudod nékünk mondani, miféle vidékre vetődtünk?
– Hogyne! – élénkült fel a másik. – Északon, amerről én is jövök, találjátok Üvegsziklavárat, ami egy apró porfészek volt mostanáig, de manapság hemzseg a mindenfelől odacsődülő szerencsevadászoktól.
– Hogyhogy?
– Csonkabércvár királykisasszonya kihirdette, hogy aki tárgyakat visz neki az Üveghegy alól, azt bőségesen megjutalmazza. Sőt, ha egy szerencsés megtalál valami bűvös elemet, vagy mit, annak tripla jutalom jár.
– Mi az az elem?
– Fogalmam sincs – húzta fel vállát a vándor.
– Aha... Gondolom azóta már a királykisasszony kastélya tele van mindenféle holmival, amiről azt hazudták, hogy az Üveghegy alól származik.
– Ne gondold, barátom! Mint kiderült, a királylányt sem ejtették a feje lágyára. Épített egy szerkezetet, ami érzékeli a hazugságot, így csak annyit kell tennie, hogy megkérdezi a tárgy gazdáját, hogy honnan hozta a dolgot. Ha a gépe felvisít, az nem sok jót jelent a csaló számára.