– Elkapni! – kiáltotta Borbon, Misó, Szingli és Mufurc egyszerre, és a kiskocsi után vetették magukat. Mivel Szingliék közelebb voltak, ők érték utol először a lopkodós járművet, amit megpróbáltak megragadni. Azonban rögtön kiderült, hogy a szekérke felkészült erre, mert hangos dörrenéssel kísérve kékes villanás vakította el Misóékat, minek következtében Szingliék elterültek a földön.
Borbon a legrosszabbtól tartva hajolt a két vándor fölé, de megkönnyebbülve kiáltott fel.
– Csak elájultak! De szerintem mi jobban tesszük, ha tisztes távolról követjük azt az elátkozott szekeret.
Misó helyeslően bólintott, és amennyire tudtak, árnyékban maradva osontak a kocsi után. A kis jármű befordult egy sikátorba, majd elnyikorgott a közelben magasodó várfalhoz, amit a két lovag vigyázó és elkerekedő szemei láttára egyszerűen felhajtott, és becsusszant az így keletkezett fekete lyukba. Borbon és Misó megdöbbenve rohantak oda, ahol a szekérke eltűnt, de a nyílás addigra bezáródott. Misó szótlanul megtapogatta a mohos téglákat, majd lehajolt, és ő is felemelte a faldarabot.
– Ez csak egy molinó!
– Moli-micsoda?
– Egy nagy vászon, amit tégla mintájúra festettek. Valaki kivájta a várfalat, és ezzel álcázta a helyét. A gazember így akkor hatolt be a várba, amikor kedve szottyant, nem csoda, hogy nem vették észre az őrök.