Mindenki Mufurcra nézett, aki közönyös arccal állta a pillantásokat.
– Nem fog működni – ismételte meg.
– Ugyan miért nem?
– Mert a rabló sárkánygyerekeket rabol. Azt pedig még a legostobább gazfickó is látja, hogy a barátotok nem sárkány.
Borbon összehúzott szemmel nézett a két vándorra.
– Micsoda? Sárkányvárban sárkányok élnek?
– Ki más? Tán tengerimalacokra számítottál? – húzta el a száját Mufurc.
– Nem, de mintha a gazdád azt említette volna, hogy félénk népek lakják...
– Így is van! El nem tudjátok képzelni, milyen félénkek azok a sárkányok! – bólogatott erre hevesen Szingli királyfi.
– Ez igaz – nézett össze Rongyi és Borbon csodálkozva. – Nem tudjuk elképzelni... És ti oda tartotok?
– Persze! Pihenünk ott egy napot, mert kiváló fogadóik vannak, remek ételekkel és borokkal.
– A sárkányoknak? – hitetlenkedett újra Borbon.
– Nekik hát!
– És nem féltek?
– Mitől? – ütközött meg a kérdésen a két vándor.
– Hogy esetleg ti lesztek a fő fogás azokban a fogadókban.
– Ugyan! – nevetett fel a királyfi. – Barátaim laknak ott.
– Ha te mondod... – hümmögött Borbon a fejét csóválva.
Misó viszont, aki nem szerette, ha egy terve nem válik be, pláne nem, hogy szinte a születése pillanatában hamvába hol, azonnal a lehetséges módosításokon kezdte törni a fejét. Nem is hiába.
– Semmi probléma! Van egy újabb ötletem!