Mindenki az ezüstszínű robotvitézre szegezte a tekintetét, még Mufurc is, pedig ő addig nem adta jelét, hogy érdekelnék az Üveghegy túlsó oldaláról szalajtott lovagok.
– Halljuk!
– Kiötlöttem egy remek tervet!
– Csodás! És mi van ebben a remek tervben?
– Egy csali.
Rongyi lovag, ezt hallva, felsóhajtott.
– Miért van az az érzésem, Misó komám, hogy én leszek a csali?
– Azért, Rongyi komám, mert kitűnőek a megérzéseid!
– Hát jó! Mit kell tennem?
– Semmi különöset, csak Sárkányvár főterén sétálgatni éjnek idején.
– Ez eddig nem bonyolult.
– Ugye? Ha pedig a gyerekrabló lecsap – márpedig lecsap –, akkor mi közbelépünk.
– Aha... De mi van, ha a gyerekrablónak, teszem fel, sikerül elrabolnia?
– Arra csupán leheletnyi esély van.
– De azért tegyük föl!... És észreveszi, hogy nem vagyok gyerek? Mi van, ha dühében apró darabokra szabdal?
– Nos, igen. Van némi kockázat. Vállalod?
– Még jó!
Misó és Rongyi lovag vidáman pacsizott egyet, szentesítve a tervet, amikor valaki mély hangon megszólalt.
– Nem fog működni.