Pillanatokkal később kivágódott az ajtó, és egy lihegő manócska esett be rajta. Mikulás apó megcsóválta a fejét.
– Azért néha kopogtathatnál, Tóbiás fiam!
– Bocs, főnök, de nincs idő üres formaságokra.
– Üres formaság, Tóbiás? És ha éppen öltözködöm?
– Júúúúúúj... erre nem is gondoltam! Majd észben tartom! De most van egy kis problémánk!
– Csak nem elfogyott a csipkebogyótea?... Már megint?
– Hehe... Jó vicc... – vigyorgott kényszeredetten a manó, majd ziháló arca elkomorult. – Egy behatoló!
Mikulás apó szemében érdeklődés csillant.
– Vagy úgy! Bömbi a helyén?
– Aha!
– Milyen kedve van?
– Goromba, mint a pokróc!
– Az jó!... A csokiosztag?
– Bevetésre készen!
– Cukimuki?
– Szétszórt, mint a csomagoló részleg karácsony másnapján!
– Remek!... A híd?
– Most gyújtják meg! Mondjuk Kökény nem volt túl lelkes, csak úgy vállalta, ha a tűit is magával viheti.
– Vigye csak, vigye! Izgalmas éjszakánk lesz, Tóbiás fiam! – mondta Mikulás apó mosolyogva, majd magára kapta piros kabátját, és megindult a szoba túlsó oldalát elfoglaló faragott szekrény felé.