Lassan, hang nélkül lépdelsz, hála a mamuszodnak, amit viselsz. Zseblámpád idegesen rángó fényköre csak a folyosó vörös téglákból kirakott oldalát, és a kopott, fekete-fehér kőlapokból álló padlóját világítja meg.
Valahonnan a távolból ajtócsapódás hallatszik, mire idegesen összerezzensz.
– Ez meg mi volt?
Rongyi, aki eddig szorosan mögötted jött, belekapaszkodik a lábadba.
– Mondtam, hogy nem jó ötlet, Marci! Kicsik vagyunk mi ehhez! – suttogja elhaló hangon.
Dacosan megrázod a fejed.
– Kicsik, Rongyi, ez igaz, de attól még meg tudjuk csinálni!... Mert meg kell csinálnunk!
Óvatosan lefejted az alvókád a lábadról, kézen fogod, és továbbindultok.