Feketeszív izzadtan, lihegve ült fel az ágyában, és a földre levert, még mindig billegő ezüstserlegre meresztette a szemét.
– Csak álom volt, a korhadt varázspálcáját neki!
Nehézkesen kikászálódott az ágyból, és lassan kibotorkált a fürdőszobába. Megállt a mosdólavór előtt, és zavaros szemekkel bámult a fölötte lógó párás tükörbe, amiben szinte saját arcát sem látta. Idegesen felemelte a kezét, és tenyerével – csikorgó hangot hallatva – húzott egy tiszta csíkot az üvegre. Egy kis ideig meggyötört arcát vizsgálgatta, majd hirtelen elhatározással megkeményítette önmagát.
– Meg tudod csinálni! Bársonyfi lehetsz megint! – suttogta, majd lehunyt szemmel varázsigéket kezdett mormolni, de amikor újra felpillantott, még mindig Feketeszív bámult rá a tükörből, bár ez alkalommal kajánul vigyorogva.
– Mi van, félszerzet? Túl sok vagyok neked, hogy szabadulnál tőlem?
Feketeszív rémülten lépett hátra, miközben kezét védekezően maga elé emelte.
– Mit akarsz?
A tükörbéli arc rekedten felröhögött.
– Tanácsot adni, mert már nem bírom hallgatni, ahogy egy lány miatt nyavalyogsz!
– Te ezt nem értheted...
– Ugyan mit? Hogy szerelmes lettél?... Na és! Szerezd meg Aiát, ha annyira kell neked!
– Hogyan?
– Varázslattal, mi mással!
– De úgy nem fog igaz szerelemmel szeretni! Soha!
– Kit érdekel? Szerezd meg, félszerzet! – kiáltotta a tükör mögül Feketeszív, és belülről rácsapott az üvegre, ami hangos csattanással megrepedt.