A tükör előtt álló varázsló erre nem tudott mit mondani, csupán erőtlen ellenkezésre futotta az erejéből.
– Nem igaz!... Nem igaz!
– Úgy gondolod? Akkor legyél Bársonyfi... most!
Feketeszív dacosan megrántotta a vállát, és varázsigéket kezdett motyogni, mire az arca lassan Bársonyfivá változott. De mikor fél perc múlva abbahagyta a kántálást, a féltündér arca egy villanással eltűnt, és megint a ziháló Feketeszív bámult csalódottan a tükörbe.
Igézikusz szomorúan felsóhajtott.
– El sem tudod képzelni, hogy hány magadfajtával találkoztam már a pályám során. Mind feladták önmagukat, mert azt gondolták, úgy sikeresebbek lehetnek. Apropó, egyébként nem vagyok ember.
Feketeszív meghökkenve kapta fel a fejét.
– Ugyan, mi más lehetne, tanár úr? Tündér?
– Talán meg fogsz lepődni, de az.
– Akkor miért nem láttuk soha a szárnyát, professzor?
– Hát ez az! Találd ki!
Azzal a ráncos arcú tanár barátságosan rákacsintott volt növendékére, és tompa csattanással eltűnt.