Feketeszív éppen bevezette lovát a fogadó istállójába, ahol egy éjszakára megszállt, amikor küldönc érkezett a királynőtől.
– Úrnőnk látni kíván. Kövess! – hajolt meg előtte a tündérszolga, majd sarkon fordult, és sebesen elindult.
Feketeszív kíváncsian követte az ifjút, aki a várfalak tövében megbúvó aprócska kertbe vezette a varázslót. Aia királynő az egyik ágyásban térdepelt, majd a közeledő léptek zajára felpattant, és egy kendővel leseperte a földet a kezéről.
– Nincs jobb, mint egy kis kerti munka, ha az ember úgy érzi, elege van a világból – mosolygott Aia a vendégére, de kis vizsgálódás után az öröm hirtelen leolvadt az arcáról. – Megváltoztál, varázsló!
– Mire gondolsz, királynőm?
– Múltkor, ha halványan is, láttam benned a tündért.
– Úgy érted a félszerzetet?
– Úgy értem, a tündért. Nálunk nincsenek félszerzetek. Attól, mert valakinek Természet anyánk nem adott szárnyakat, az még tündér.
– Jó tudni. Eddig azt hittem, féltündér vagyok.
– Sajnálom, varázsló, de már nem vagy se egész, se fél tündér. Nem látom benned azt, aki múltkor megmelengette a szívemet. Úgy látszik, a törtető emberi éned teljesen kitörölte belőled azt a személyt. Így viszont, mivel csak őmiatta akartalak fogadni, meg kell hogy kérjelek, távozz.