Most azt gondolhatjátok, hogy Feketeszívet úgy fejbe kólintotta az esküvő híre, hogy kissé... hogy is mondjam finoman... meghibbant. Pedig erről szó sem volt! Feketeszív, mint úgy általában a varázslók, nem bízott senkiben. Se a bankokban, se a széfekben, se a titkos rejtekhelyekben, így az összeharácsolt vagyonkáját szerette mindig magánál tudni. És hol lehetne egy ilyen mesés vagyon nagyobb biztonságban, mint a varázsló saját gatyamadzagjában, ugyebár?
Szóval, ott tartottunk, hogy a Feketeszív vöröslő fejjel fújta a vékony selyemmadzagot, így az hamarosan nehéz selyemzsákká terebélyesedett, aminek súlya alatt még a robusztus tölgyfa íróasztal is panaszosan felnyögött. Feketeszív ekkor szétnyitotta a zsák száját, és kotorászni kezdett benne. Néha elővett valamit, mint például egy öklömnyi szikrázó gyémántot, egy nagy zacskó aranypénzt, vagy néhány halálos varázsfiolát, de utána a fejét rázva visszahajította a dolgokat. Végül egy szív alakú, enyhén opálos drágakő után, amit a varázsló különös gyengédséggel helyezett vissza, sikerült kihalásznia egy apró zöld kavicsot, mire fojtott hangon, hogy a mindenki után kémkedő szolgálók ne hallhassák, felmordult.
– Megvagy! – mondta, majd csettintett egyet az ujjával. A bűvös zsák erre egy lufi visító hangjával leeresztett, és nemsokára újra selyemzsinórként tekeredett az asztalon. Feketeszív behúzta a nadrágjába, és mint aki jól végezte a dolgát, leült az íróasztalához, és elmélyülten tervezni kezdett.