Feketeszív, elfeledkezve minden udvariasságról, a pipázó betolakodóra ordított.
– Mit keresel a házamban, te semmirekellő? Ki engedte meg, hogy a karosszékembe ülj, és a tüzemnél melegedj?
Az idegen erre pöfékelt egyet, majd nehézkesen felállt, és kilépve a szék támlájának takarásából, a varázsló felé fordult. Feketeszív, bár mindenre fel volt készülve, az elébe táruló látványtól mégis elakadt lélegzettel, rémülten hátrálni kezdett.
A kandalló előtt álló alak ugyanis rettentő csúnya volt. Zöld arca tele volt sebhelyekkel, haja csomókban kihullva, mindeközben szája különös, torz mosolyra nyílt. A kezén, amivel a pipát tartotta, lehetetlenül hosszú, bütykös ujjak meredtek az égnek, rajtuk hegyes, borotvaéles körmökkel.
Feketeszív elborzadva fürkészte a betolakodó rettenetes fizimiskáját.
– Ki vagy te, ó, szörnyeknek szörnyű szülötte?
A jövevény erre hosszan megszívta pipáját, majd ráérősen kifújta a füstöt.
– Nem ismersz meg, varázsló?... Mondjuk nem csodálkozom, mert így, hogy zombivá változtattál, még magam sem ösmerek önmagamra.