Feketeszív lázasan kutatott az emlékeiben, mert a rémség hangja nagyon ismerős volt számára, de egyelőre nem tudta hová tenni.
– Tévedsz! Én biztosan nem változtattalak téged zombivá, ó, förtelmeknek förtelmes fia! Erre akár meg is esküszöm!
– Nem tedd, varázsló, mert hamisan esküdnél!... Mit ártott neked Aia?
A tündérkirálynő nevének említése nehéz pörölyként vágódott Feketeszív sebesen vágtázó gondolatai közé, teljesen összezavarva a varázslót.
– Aia?... A tündérkirálynő... Aia? – hebegte. – Honnan ismered Aiát, ó, iszonyatnak iszonyú ivadéka?
– Onnan, hogy én óvtam, én etettem, amikor még olyan kicsi volt, mint a kezem! Onnan, hogy én tanítottam repülni, amikor már elég nagy lett ahhoz, hogy a szárnyait használja! Onnan, hogy a vállamon sírta ki magát, amikor megbántotta valaki vagy valami! Onnan, hogy a lányom, te barbár szörnyeteg!... Még egyszer kérdem, mit ártott neked Aia?