– Lehet, hogy az a tyúkeszű Rombolusz mesélt másnak is a bűvös távirányítóról? Mert ha igen, akkor ki tudja milyen erős varázsló vagy varázslók várnak rám lesben odabent, nem sejtvén, hogy a távirányítót még nem sikerült fellelnem – tépelődött magában a megrettent varázsló, miközben beosont egy fa mögé, ahol felfújta a gatyamadzagját, és kivette a kincses zsákjából azt a szív alakú, opálos drágakövet, amit oly gyakran, és oly szeretettel nézegetett. Gyorsan kabátjának egyik belső zsebébe rejtette, majd mintha kicserélték volna, bátran az ajtóhoz masírozott, és belökte azt.
A panaszosan megnyikorduló ajtó zajára odabent nem mozdult semmi, ezért Feketeszív óvatosan beljebb merészkedett. Gyanakodva forgatta a fejét, amikor végre észrevette a behatolót, aki az izzó fahasábokkal megrakott kandalló előtt ült a varázsló kedvenc karosszékében, háttal az ajtónak, így a szék magas támlája miatt csak a feje búbját mutatva Feketeszívnek. Az ismeretlen fölött oszladozó füstpamacsok elárulták, hogy az illető frissen gyújtott pipáját próbálja izzásra bírni, egyúttal jelezve, hogy egyáltalán nincs szándékában elrejtőzni.