Feketeszív kievickélt az Üveghegy alól, és elgondolkozva ballagott a kis kalyibája felé, miközben szórakozottan figyelte a vékony füstcsíkot, ami a kunyhó kéményéből szállingózott felfelé. Amikor végre el tudta szakítani a gondolatait a kőmanótól, valamint a bűvös elemektől, és rájött, hogy mit lát, bosszúsan felmordult.
– A csudába, Rombolusz király újabb követet küldött! Úgy látszik, türelmetlenkedik az a felfuvalkodott hólyag! Ráadásul ez a követ (vagy nevezzük inkább kémnek?) már arra sem képes, hogy a házam előtt várjon rám, mint az eddigiek.
Feketeszív dühösen megindult az ajtó felé, készen arra, hogy odabent a sárga földig lehordja azt, aki az engedélye nélkül behatolt a házába, amikor váratlanul hátrahőkölt. A ház körül, alig érezhetően, rejtett bűbáj remegtette meg a levegőt, hasonlóan, ahogy a forró levegő torzítja el a távoli tárgyak képét egy kánikulai délutánon. Feketeszív hatodik érzéke azonnal riadót fújt, miközben szíve hevesen dörömbölni kezdett a mellkasában. Akárki bujkál is odabent, erős bűbáj birtokában van, amit el akart rejteni előle. És ez rossz! Nagyon, nagyon rossz!