Feketeszív meghökkent.
– Miért mondod ezt?
– Mert a csőszgörények nem arra vannak teremtve, hogy bűvös elemeket, vagy mit tudom én mit keressenek! Ők az alagutakat védik, hogy senki se hatolhasson át az Üveghegy alatt, elválasztva a...
Feketeszív gőgösen felhorkant.
– Ostoba kőszerzet! Első számú bűbájos vagyok egy nagy hatalmú király udvarában, olyan varázserővel, amiről te még csak álmodni sem vagy képes! Szerinted nem tudtam azt, amit elcsikorogtál?
– Igen? Akkor azt is tudnod kéne, hogy a te szánalmas kis varázslatod sem tudja ezt felülírni. Szegény görények minden reggel elloholnak, mert félnek tőled, és a bűbájod hozzád láncolja őket, de nem az elemedet keresik.
– Akkor mit csinálnak? – kerekedett el a varázsló szeme.
– Ami a dolguk – ásított egyet a kőmanócska, és a következő pillanatban darabjaira esett széjjel.
Feketeszív megrökönyödve állt a kőrakás fölött, lázasan rágódva azon, amit a különös szerzett mondott. Persze ő is sejtette mindezt, de addig gyáva volt ahhoz, hogy szembenézzen vele.
– Új terv kell! – határozta el magát a varázsló. – Keresnem kell valakit, aki nem idegen a földalatti járatokban, és fel tudja fogni, hogy mit akarok tőle. Ja, és nem köti varázslat ezekhez az elátkozott üvegalagutakhoz!