Szóval, mint említettem, a csőszgörények aznap este is dolgavégezetlenül tértek vissza, amivel szokás szerint alaposan felbosszantották kétségbeesett gazdájukat. A felbőszült Feketeszív kegyelmet nem ismerve osztotta ki az aznapi büntetést, majd rövid, indulatos járkálás után átkozódva ült le egy nagyobbacska sziklára. Ezt a kődarab zokon vehette, mert hevesen mocorogni kezdett alatta. A varázsló fogcsikorgatva felugrott, és csípőre tett kézzel nézte, ahogy a kőkupacból egy csinos kőleány áll össze.
– Már csak te hiányoztál, kőmanó – nézett szemrehányóan a leánykára.
– Legyél üdvözölve te is, goromba idegen – replikázott a másik, bizonyságát adva arról, hogy igencsak fel van vágva a pici kőnyelve. – Én is veszekedhetnék veled, hogy már hetek óta itt randalírozol, amivel egy nyugodt pillanatot sem engedsz nekem. Pedig tudhatnád, hogy egy kőmanó kiadós alvás nélkül, ami alatt legalább egy évtizedet értek, olyan morcos lesz, mint ti emberek általában.
– Hogy oda ne rohanjak! Talán csak kibírod azt a kis időt, amíg a csőszgörényeim megtalálják a bűvös elemeket?! Utána pedig felőlem aludhatsz egyhuzamban egy évszázadot is.
A kőmanócska erre csikorgó hangon felnevetett.
– Úgy? Akkor ezek szerint a következő ezer esztendőben itt akarsz nekem lábatlankodni?