Ahogy telt-múlt az idő, Feketeszív egyre mogorvább és ingerültebb lett. Esténként fáradtan bandukolt haza kis házikójába, ahol tüzet gyújtott, és egykedvűen, üveges szemekkel bámulta a lángokat, ami fölött hosszú vasnyárson a vacsorája sült. Hol egy kövér nyúl, hol egy sovány madárka, attól függően, hogy mikor mi akadt a csapdájába. Feketeszív borús gondolatai társaságában gyorsan elköltötte egyhangú estebédjét, majd hamar nyugovóra tért, bár általában hosszú órákig nem jött álom a szemére. Egy ilyen késői virrasztás alkalmával, bármennyire is tiltakozott legbelül, a varázsló kénytelen volt beismerni magának, hogy a csőszgörények valószínűleg nem fogják megtalálni a bűvös elemeket, akárhogy bünteti őket.
Feketeszív ettől a lehetőségtől rettentően kétségbeesett, és attól a naptól kezdve ő is az Üveghegy alatti alagutakat járta, ahol minden követ felfordított, minden résbe benézett, de neki sem volt nagyobb szerencsére, mint vinnyogó piros szemű szolgáinak. Az elemeket mintha a föld nyelte volna el.
Természetesen, varázsló lévén, Feketeszív többször próbálkozott keresőbűbájjal is, de vagy az Üveghegy irdatlan tömege miatt, vagy azért, mert a bűvös elemeket rejtőbűbáj fedte, a keresés soha nem volt eredményes. Pedig az elkeseredett varázsló újra és újra nekiveselkedett, minden alkalommal rafináltabbnál rafináltabb varázsigét kitalálva. De miután a keresőlángot feldobta a levegőbe, az tanácstalanul kóválygott egy kicsit ide-oda, majd halk szisszenéssel kialudt, dühödt ordítást kicsalva a csalódott bűbájosból.