Így álmodozott a türelmetlenül várakozó varázsló, de a nap végén csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy a csőszgörények azon az elátkozott estén és azóta minden egyes este üres manccsal tértek vissza. Ilyenkor a feldühödött Feketeszív mutatóujjából mindig kaptak egy jókora villámcsapást a horpaszukba, mire szegény párák vinnyogva inaltak vissza a vackukra.
A csőszgörények egy idő után megpróbáltak frissen elejtett patkánnyal, vagy kövér gilisztával kedveskedni a kínzójuknak, hátha elkerülhetik a büntetést, de Feketeszív ilyenkor még nagyobb haragra gerjedt, és duplán sújtott le a rettegő kis jószágokra. Nem csoda, hogy a teljesen összezavarodott görények, akik csak jót akartak, hamarosan lemondtak arról, hogy bármit is hozzanak kegyetlen gazdájuknak. De mivel a bűbájnak ellenállni nem tudtak, kénytelenek voltak csendesen szűkölve beletörődni sorsuk ilyetén megváltozásába, és szolgálni a fenti világból érkezett betolakodót.