Miután tűzre vetette Feketeszív ruháit, és minden személyes holmiját, a zombitündér gyengéden a kunyhó közepére fektette két elesett bajtársát – vőjét és egy szem fiát –, majd melléjük telepedve virrasztani kezdett fölöttük. Először csak sírt, majd imádkozott, majd megint sírt, egészen addig, amíg egy csepp könnye sem maradt.
Másnap hajnalban, immár könnyek nélkül, szótlanul helyezte a két tündér ifjút végső nyughelyére, közvetlenül az Üveghegy mellett, majd kezének intésével gyönyörű vadvirágokkal futtatta be a friss sírhalmokat.
Ezután nagy nehezen felkínlódta magát lovának nyergébe, és már éppen indulni akart, amikor hirtelen megremegett alatta a föld. Az addig csendesen álldogáló paripája idegesen felnyerített, míg az üveghegy oldalából egy hatalmas tábla levált, és éktelen csörömpöléssel zuhant a hegy mellé.
A zombitündér meglepődve nézett körbe. Nem tudta mire vélni a dolgot, de miután a dolog nem ismétlődött meg, és az Üveghegy sem vedlett le magáról újabb üvegsziklákat, megnyugodva megrántotta a vállát. Még egyszer végigsimogatta pillantásával a két sírhantot, majd mielőtt végleg útnak indult volna, szemének egy villanásával porig égette Feketeszív elátkozott fakunyhóját.