A zombitündér, még mindig a földön térdelve, nyögve kirántotta a vállából a nyársat, majd nagy nehezen feltápászkodott. Fájdalomtól elgyötört arccal megrugdosta a nagy halom rongyot, ami Feketeszív után maradt, majd lehajolt, és a varázsló kabátjának zsebeiben kezdett kotorászni. Alaposan, minden rejtett zsebet átkutatva jártak az ujjai, így kisvártatva végre kezébe akadt az, amit keresett. Óvatosan, szinte félve húzta ki a rongyok közül a szív alakú drágakövet, ami akkorra már opálos fehér helyett éjfekete színben pompázott. A zombitündér elégedetten felsóhajtott, majd közvetlenül az arca elé emelte a követ, aminek a belsejében, érdekes módon, mintha gomolygott volna valami, valami nagyon-nagyon sötét. A zombitündér bámulta egy ideig a kavargást, majd suttogva megszólalt.
– Tudom, hogy hallasz, varázsló!... Ezzel mit akartál elérni?... Ennyire kétségbe voltál esve, hogy megszabadultál a testedtől, és inkább bebörtönözted magadat egy lélekkő belsejébe, mint vállald a sokszorosan megérdemelt halálodat?... Mit reméltél?... Hogy nem tudom, hogy mi ez, és itt hagyom?... Hogy majd valami szerencsétlen megtalálja, akinek először belemászhatsz a fejébe, majd pedig idővel a testébe?... Hát nem!... Viszlek Aiához, aki majd eldönti, mi legyen veled. Remélem, egy tó fenekére hajít, hogy ott őrülj meg végtelen magányodban!
A zombitündér elégedetten figyelte, ahogy a kő belsejében a sötétség őrült kavargásba kezd, majd apró, bőrszíjon lógó zsákocskát vett elő, belecsúsztatta a követ, és mint valami nyakláncot, a nyakába kötötte.